Intelmek kezdő felháborodókhoz

Tizennemsok éves koromban váltak világnézetemet formáló intellektuális élménnyé Bálint György (1906-1943) írásai. Akkoriban azt terveztem, újságíró lesz belőlem. Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” mellett Bálint György, az újságírást esszészinten művelő publicista, mellékesen író, költő, kritikus és műfordító volt fő példaképem. Művei (amelyek sajnos nem elérhetőek az interneten és könyvformában is alig ismertek) tananyagát képezhetnék egy humanista gyakorlati etikát, a felháborodás művészetét oktató szabadegyetemnek, ahol az alábbi írás lenne az elsőszámú kötelező olvasmány.

Felháborodom, tehát vagyok. A felháborodás - a mai társadalom­ban - a szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése. Fel­háborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az en­tellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye, ez az ő barikád­harca. Ifjú entellektüelek, tanuljátok meg a felháborodás művé­szetét!

*

A felháborodás nem csupán „negatívum”. Ha valami ellen fel­háborodom, annak ellenkezőjéért lelkesedem, ha valamit elutasí­tok, annak ellenkezőjét követelem. Lehet, hogy ez az ellenkező még nincs kéznél, és még nem is tudom pontosan, milyen lesz. Csak egy bizonyos: akarom. Akarom azzal, hogy nem akarom az ellenlábasát, a meglevőt, a fennáIlót. Egyelőre még birtokon kívül állok, még nem formálhatom meg tökéletesen az újat ­- most még csak felháborodhatom a meglevő ellen. A felháborodás a hatalom birtokán kívül álló entellektüel legerősebb fegyvere. Ezért nem lehetnek más szövetségesei, mint a birtokon kívül álló tömegek. Ifjú entellektüelek, kezdő felháborodók, sohase felejtsé­tek ezt!

*

Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem sze­mélyes ügy. Ez csak bizonyos gyakorlati reflexet válthat ki belőle, haragot, irigységet, esetleg taktikus lépéseket. Hozzájárulhat ez is a felháborodáshoz, de - önmagában nem elég. Valami szemé­lyentúli kell hozzá, valami általános elvi. Az elnyomott, kizsák­mányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koor­dinált tömege teszi harcossá: a tömegnél a személyes és az álta­lános, a gyakorlati és az elvi oszthatatlanul egy. Az entellektüelnél, akinek gondolkozása és munkája magányos jellegű, más a helyzet. A tömeg személyes sérelme az ő számára elvi sérelmet jelent, és csak ezen keresztül válik személyes élménnyé. A tömeg ügye az ő személyes ügyévé lesz - ha azzá segíti a megfelelő elvi funkció, a felháborodás. Csakis így érthető, hogy vannak jómódban élő szellemi emberek, akik az éhező tömeg ügyének harcosaivá lesznek, és vannak nyomorgó szellemi emberek, akik rongyos ruhában, kínosan összekoldult két pengővel a zsebükben a birtokon belül levők hívei maradnak. Újra meg újra véssétek emlékezetetekbe, ifjú entellektüelek: nem a személyes sérelem a döntő. Emlékeztek néhány híres, szociális író esetére? Személyes sérelmük vitte őket a tömeg közelébe, ahelyett, hogy a tömeg sérelme vált volna, az elv közvetítő közegén keresztül, az ő személyes ügyükké. Idővel valahogy belefáradtak a sértődésbe, melyre már kevesebb okuk is volt. Személyi ügyeik javultak, ők megkötötték a maguk különbékéjét. Ifjú entellektüelek, okuljatok a példájukon. A ti felháborodástokhoz elvi alap kell, sőt, bizonyos fokig elméleti alap. Nincs magasrendű felháborodás elmélet nélkül. Tudni kell bizonyos dolgokat: csakis így háborodhattok fel egy hazug ember, egy csúnya szobor, egy pongyola gondolat vagy egy hazug, csúnya és pongyola társadalom ellen.

*

Van köztetek, aki nem tud felháborodni - vagy aki mindenen egyformán háborodik fel. Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált - és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert. Az előbbiekről, a rendíthetetlenekről, a „bölcsek”-ről most ne essék szó - ők azok a silány és hasznavehetetlen entellektüelek, akikre találóan áll Wilde Oszkár mondása: „A bölcs ember mély nyugalommal tűri a csapásokat, melyek felebarátját érik.” Fontosabbak és veszélyesebbek a túl nyugtalanok, a túl háborodók. Sokan vannak, és rossz a szemmértékük. Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálja a közelmúlt egy híressé vált riportcímét, mely így kezdődött: ,,példátlan brutalitással védekeznek…” Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózás­tól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket, akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában. Ők azok, akik nem ismernek különbséget erőszak és erőszak között - és akik nem ismerik fel a nagy hasonlatosságokat sem. Mert nem min­den erőszak szemmel látható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilok, mint a kés. Vannak, aki­ket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintet­lenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínségpusztulása. Ifjú entellektüelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hova kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú entellektüelek, legye­tek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!

*

És még egyet: sohase szégyenkezzetek felháborodástok miatt. Ne higgyétek, hogy „vad” és szellemi emberhez méltatlan indu­lat. Szokatlan és nem várt helyzetekben bontakozik ki a legfé­nyesebben az emberi méltóság. Legyetek okosak - ez az első szabály; de legyetek elszántak is, ez a második és nem kevésbé fontos. „Éljetek veszedelmesen” - mondta Nietzsche, és ezt még így lehetne megtoldani érezzetek veszedelmesen, sőt, gondolkod­jatok veszedelmesen. Ne hódoljatok az indulat és gondolat ket­tősségének, higgyetek e kettő egységében. A gondolat számítsa ki a távolságot és a szükséges lendítőerőt - aztán az indulat repítsen benneteket, egyéniségtek biztos, de szűk partjáról, tágas veszélyek felé. Ifjú entellektüelek, vállaljátok a legnagyobb kockázatot: egy-egy nagy, döntő pillanatban veszítsétek el magatokat. Merül­jetek alá a tömeg történelmi kavargásában, hogy később, a vihar után felbukkanva, derűs ég alatt, megújultan találkozzatok ismét magatokkal.

(Megjelent: Gondolat 1936. október-november, 425-427)