Az elszakadt csipkedísz

Emilia Pardo Bazán (1851-1921), spanyol írónő, a 19. századi spanyol regényirodalom kiemelkedő alakja és a női egyenjogúság szenvedélyes védelmezője volt. 
Az elszakadt csipkedísz eredetileg az El Liberal című folyóiratban jelent meg 1897. szeptember 19-én. 
Hargitai György fordítását az Ezredvég című folyóirat közölte 2006. októberi számában.

AZ ELSZAKADT CSIPKEDÍSZ

Meghívást kaptam Micaelita Aránguiz és Bernardo de Meneses esküvőjére, de nem lehettem jelen, s ezért nagyon meglepődtem, amikor másnap megtudtam - a szertartásnak este tíz órakor kellett megtörténnie a menyasszony házában -, hogy az ara, pontosan az oltár előtt, San Juan de Acre püspök azon kérdésére, hogy elfogadja-e férjének Bernardót, határozott és tisztán érthető "nem"-mel válaszolt; s minthogy a megismételt, csodálkozó kérdésre újra elutasító választ adott, a vőlegény, miután még egy teljes negyed óra hosszat várakozott ebben a nevetséges helyzetben, kénytelen volt visszavonulni, szélnek eresztette a vendégsereget és felbontotta a jegyességet.
    Ezek az esetek nem szokatlanok, gyakran olvashatunk róluk az újságokban; csakhogy az egyszerűbb néposztály tagjai között történik ilyesmi, olyan körökben, ahol a társadalmi konvenciók nem vetnek gátat az érzelem és az akarat őszinte és spontán megnyilvánulásának.
    A jelenet különösségét, melyet Micaelita provokált, éppen az a környezet jelentette, amelyben lejátszódott. Szinte magam előtt láttam a jelenetet, s nem szolgált vigaszomra, hogy nem a két szememmel láthattam. Elképzeltem a díszes fogadótermet, a bársonyba, selyembe öltözött hölgyeket, az ékköves nyakláncokkal; karjukon fehér mantilla, hogy fejükre vonják a szertartás alatt; elképzeltem a férfiakat, a csillogó kitüntetéseket, a színes katonai érdemrendeket a frakkjuk mellén; elképzeltem a menyasszony gazdagon felékesített édesanyját, ahogy nagy szorgosan, figyelmesen csoportról csoportra járva fogadja a jókívánságokat; elképzeltem igen csinos, megilletődött húgait, rózsaszínben az idősebb, kékben a fiatalabb, jövendő sógoruk ajándékával, a türkiz karperecekkel hivalkodva; elképzeltem a püspököt, aki meg kellett áldja a házasságot, ahogy tekintélyesen és nyájasan mosolyogva, diszkrét dicséretet vagy városias szójátékokat méltóztat elhinteni, miközben ott, a háttérben felsejlik a kápolna virágba borított misztériuma, a fehér rózsák áradata, a padozattól a kupolácskáig, ahol, zöld ágakon, művészien elrendezve összehajlanak a rózsák és hófehér liliomok sugárküllői, az oltáron pedig ott az előkelő otthont oltalmazó Szent Szűz képmása, félig narancsvirág függöny mögé rejtve, egyébként az egész helyiség tele narancsvirággal, melyet Valenciából küldött Aránguiz nagybirtokos úr, a menyasszony nagybácsija és keresztapja, aki öreg lévén és beteges, személyesen nem jelent meg - szájról szájra szálló részletek ezek, a Micaelitát illető nagyszerű örökséget latolgatva, a házaspárra váró szerencsét, akik majd Valenciába mennek a mézeshetekre. A férfiak csoportjában kissé idegesnek tűnik a vőlegény, ahogy sápadtan, a bajszát rágcsálva, bólongatva válaszol a hozzá intézett finom élcekre és magasztaló megjegyzésekre…

    És végezetül, a lakás belsejébe vezető ajtó keretében egy jelenséget látok feltűnni, a menyasszonyt, akinek arcvonásait alig lehet megsejteni a tüllfelhők alatt, ruházatának selyme suhog jártában, s hajában harmatcseppként ott csillognak a menyegzői ékszer régi kristálykövei… És megkezdődik a szertartás, a jegyespár a násznagyok kíséretében bevonul, a törékeny alak letérdepel a vőlegény karcsú és csinos alakja mellett… Az előtérben a család csoportosul, alkalmas helyet keres, hogy jól láthassa a barátokat és érdeklődőket, azután a körülállók tiszteletteljes figyelme és a csend közepette… a püspök felteszi kérdését, amire a száraz "nem" úgy csattan akár a puskalövés, kereken, mint a puskagolyó. És - még így utólag is - elképzelem a vőlegény mozdulatát, ahogy sértődötten odafordul; az anya hevességét, aki leánya védelmére és oltalmára siet; a püspök csodálkozó sürgetését; a társaság megdöbbenését; az egy pillanat alatt elterjedő aggodalmas kérdést: "Hogyan? Mi történt? Rosszul lett a menyasszony? Azt mondta: Nem? Lehetetlen… De bizonyos ez? Micsoda malőr!…"
    A társasági életben mindez szörnyűséges drámát jelent. És Micaelita esetében nem csak drámát, de szóbeszédet is. Mert sohasem derült fény a váratlan elutasítás valódi okára. Micaelita csak annyit mondott, hogy megváltozott a véleménye és szabad akaratából, gondolta meg magát, még ha ott, az oltár előtt is, mert az "igen" el nem hagyhatta a száját. A ház barátai a fejüket törték, képtelen feltételezésekbe bocsátkoztak. Kétségtelen, hogy a fatális pillanatig mindannyian boldognak és szerelmesnek látták a jegyespárt, és a barátnék, akik eljöttek, hogy megcsodálják a díszbe öltözött arát, a botrány előtti percekben még arról beszéltek, hogy a menyasszony milyen határtalanul boldog, és milyen ábrándos, mennyire elégedett, s bizonyára senkivel nem cserélne. Ezek a tények még mélyebb homályba borították azt a különös talányt, mely hosszú időre táplálékot adott a suttogásnak, melyet fűtött a titokzatosság és alkalmat adott mindenféle magyarázatokra.
    Három esztendő múltán - amikor már szinte senki nem emlékezett a Micaelita esküvőjén történtekre -, egy divatos fürdőhelyen jártam, ahol az édesanyja fürdőzött. Mi sem könnyíti meg jobban a kapcsolatokat, mint a fürdőhelyi élet, és Aránguiz kisasszony oly bensőséges barátnémmá lett, hogy egy szép napon, a templom felé sétálva, felfedte titkát, s biztosított róla, hogy nincs ellene kifogása, ha közhírré teszem, még hozzá abban a biztos tudatban, hogy az egyszerű magyarázatot senki nem fogja elhinni.
    - Ostoba egy dolog volt… Annyira ostoba, hogy nem is akartam elmondani; az emberek mindig komoly és mélyenszántó okokat tulajdonítanak az eseményeknek, mit se törődve azzal, hogy sorsunkat néha gyerekségek, kisebb nagyobb "apróságok" irányítják… De az apróságoknak is megvan a jelentősége, egyesek számára pedig túlságosan is sokat jelentenek. Lám, hogy is volt: fel sem foghatom, hogy senki nem vette észre, hiszen ott helyben történt minden, mindannyiuk előtt; csakhogy nem figyeltek fel rá, mert hiszen egyetlen szempillantás alatt megesett.
    Jól tudja, hogy Bernardo de Meneses-szel kötendő házasságom a boldogság minden feltételét és bizonyosságát magában foglalta. Azonkívül azt is megvallom, hogy nagyon tetszett a vőlegényem, jobban tetszett mindenkinél, akit valaha is ismertem; azt hiszem, szerelmes voltam belé. Csupán azt nehezményeztem, hogy nem tudtam igazán kiismerni a jellemét; néhányan ugyanis erőszakosnak ítélték, holott én mindig udvariasnak, előzékenynek ismertem, modora simulékony volt, akár a kesztyű. Gyanítottam azért, hogy megtévesztésemre alkalmas külsőségeket ölthet magára, és hogy talán vad és zabolátlan természetet rejteget. Ezerszer is elátkoztam a magányos nő alárendeltségét, mi által lehetetlen közelebb kerülni a vőlegényéhez, elmélyülni igaz valójában és őszinte tudomást szerezni, akár a nyers valóságról is - pedig csupán ez volna a megnyugtató. Megkíséreltem én számos próbának alávetni Bernardót, de mindet jól megállta; magatartása oly korrekt volt, hogy bízvást hittem, bátran rábízhatom sorsomat és jövendőmet.
    Elérkezett az esküvő napja. Amikor felöltöttem fehér ruhámat, újra megcsodáltam rajta a pompás csipkefodrokat, vőlegényem ajándékát. Családja ősi tulajdonát képezték a harmadrész széles, épségben megőrzött, káprázatosan finom rajzolatú, valódi normandiai csipkék, melyek akár egy múzeum tárlójába is kerülhettek volna. Mikor Bernardo nekem ajándékozta őket, felmagasztalta értéküket, s ez nyugtalansággal töltött el, hiszen bármennyit érjen is ez a csipke, jövendőbelimnek úgy kellett volna éreznie, hogy számomra ez is kevés.
    Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor a viseletem sűrűszövésű atlaszselymén felragyogni láttam, úgy éreztem, hogy ez az igen finom kézimunka a szerencse ígéretét rejti, és hogy az oly törékeny és ellenálló szövés, két szívet forraszt eggyé. Ez az álomkép tartott fogva, amikor elindultam a szalon felé, amelynek ajtajában ott várt a vőlegényem. Ahogy siettem feléje, hogy nagy örömmel még egyszer köszöntsem, mielőtt testestől-lelkestől az övé lennék, a csipke beleakadt az ajtó valamilyen vasába, méghozzá oly szerencsétlenül, hogy amint szabadulni igyekeztem, meghallottam a szakadás reccsenő hangját, és megláttam, ahogy a pompás kézimunka egy rojtja a szoknyámra borul. Csakhogy megláttam valami egyebet is: Bernardo határtalan dühtől eltorzult, megmerevedett arcát; szeme szikrát hányt, szája már félig megnyílt, hogy kimondja a szemrehányó és sértő szavakat… De nem került rá a sor, mert körötte ott álltak a vendégek; ám abban a röpke pillanatban fellebbent a függöny, s mögötte megmutatkozott a pőre lélek.
    Bizonyára elpirultam; de szerencsére a tüllfátyol elrejtette az arcomat. Valami megroppant bennem és darabokra hullott, és az öröm, amivel átléptem a szalon küszöbét mélységes rettegéssé változott. Bernardo most már azzal a haragos, kemény és megvető arckifejezéssel állott előttem, amit akkor fedeztem fel az arcán; a meggyőződés egyre erősödött bennem, s vele együtt valami más is: nem vagyok képes, nem is akarom átadni magam ilyen férfinak, sem akkor, sem soha… de azért odaléptem az oltár elé, letérdeltem, meghallgattam a püspök intelmeit… Mikor aztán elhangzott a kérdés, az igazság tolult az ajkamra, hevesen és irgalmatlanul… Az a "nem" nem volt szándékos, csak önmagamnak mondtam… de úgy, hogy mindannyian hallják!
    - És miért nem mondta el a valóságos okot, amikor annyiféle magyarázatot találtak ki?
    - Ismétlem: éppen az egyszerűsége miatt. Sosem győztem volna meg őket. A természetes, köznapi dolgokat nem fogadják el. Inkább hagytam, hadd higgyék, hogy valami komolynak vélt oka lehetett.