Férfiadót!

2018 júliusában fogadta el az új-zélandi parlament azt a törvényt, amely, a világon elsőként, akár tíznapos fizetett szabadságot biztosít a családon belüli erőszak áldozatainak, hogy elhagyják bántalmazó párjukat, és új otthont találjanak maguknak és a gyermekeknek. (Részletek itt.)

Reménykeltő, hogy egy olyan országban, ahol a párkapcsolati erőszak aránya jóval magasabb, mint a többi fejlett országban,  a parlament (ha nem is túlnyomó) többsége kezdi komolyan venni ezt a problémát. (Mindig is tudtam, milyen messzire van Új-Zéland Magyarországtól. Most tudatosodott bennem, milyen messze van Magyarország Új-Zélandtól.)

Kétségtelen, hogy az áldozatokat segítő ellátórendszer kulcseleme a párkapcsolati erőszak elleni fellépésnek. Erről írtam magam is a Miért bántalmaz? Miért bántalmazhat? – A családon belüli erőszak: a férfiak felelőssége című könyvemben:

„A társadalom fellépése mindenfajta erőszakkal szemben csak akkor tud hathatós lenni, ha a megtett lépések, bár fedik egymást időben és térben, egy a probléma természetéből adódó elsőbbségi sorrendet követnek:

1. Az áldozatok hatékony ellátása és védelme.
2. Az elkövetőkkel szembeni határozott fellépés.
3. Az erőszak össztársadalmi megelőzése.
4. Foglalkozás az elkövetőkkel.”

Ugyanakkor, és anélkül, hogy kétségbe vonnám az új-zélandi törvény létjogosultságát, elgondolkoztatott a törvényt előterjesztő képviselő nyilatkozata, miszerint ez az első lépés a felé, hogy Új-Zéland kezelni tudja a párkapcsolati erőszak egyre súlyosabb problémáját. Mi válik láthatóvá és mi marad továbbra is láthatatlan az erőszak ok-okozati összefüggéseiből, ha az első lépés egy olyan törvény, amely az áldozatokat fókuszálja és miközben segít nekik, dolgoztatja is őket?

Fókuszálás alatt értem a „még egy bántalmazott, meggyilkolt, kizsákmányolt nő” nézőpont „még egy bántalmazó, gyilkosságot elkövető, kizsákmányoló férfi” helyett. Ha közlekedési balesetekről tudunk úgy kommunikálni, hogy „nyugdíjast gázolt a pirosban, zebrán a megengedettnél gyorsabban áthajtó, ittas vezető”, „újabb nyugdíjas halt meg a zebrán“ helyett, csakúgy mint a terrorcselekményekről, miért nem tesszük ezt a közlekedési baleseteknél és terror­cselekményeknél több áldozatot szedő párkapcsolati terrorizmus esetében?

Dolgoztatás alatt értem: nő hagyja el partnerét, lakását, találjon új lakhelyet, védje meg magát és a gyerekeit. És előtte persze lehetőleg légyen volt ideje önvédelmi tanfolyamra járni, hogy merjen kimenni az utcára új lakás után nézni. Az új-zélandi törvény szellemében a következő lépés az lenne, hogy az önvédelmi tanfolyamot is az állam finanszírozza. (Zárójelben: az „állam” pénzét, tehát a bruttó nemzeti össztermék több mint felét nők termelik ki meg nem fizetett, nyugdíjjal nem járó, egészségromboló, elszigetelő, monokulturás munkával...)

Mi lenne, ha ehelyett vagy legalábbis ez mellett születne, vagy ha már van, szigorítva és hatékonyan működtetve lenne egy távoltartási törvény, amelyik azonnal kiemelné családból, lakásból, tulajdonból, gyerekláthatásból a bántalmazókat (sőt, közmunkára – pl. anya­otthonok WC-jének a tisztítására – ítélné őket)? Vagy, ha már napirendre került a téma, Új-Zéland lehetne világelső a férfiadó bevezetésében. (Ennek alapötletét, amely a svéd parlamentben sem talált visszhangra annak idején, Gudrun Schyman, a svéd feminista párt egyik alapítója és vezetője vetette fel először.)

A férfiadót az összes férfi fizetné, az állam pedig ebből finanszírozná a férfierőszak következményeinek kezeléséhez, megelőzéséhez stb. szükséges intézkedéseket. Adókedvezményt, illetve mentességet kaphatnának azok a férfiak, akik igazolni tudják, hogy munka­képességüknek és a pénzkereső munkán kívüli idejüknek közgazdaságilag mérhető részét fordítják olyan közösségi tevékenységekre, amelyek objektíve (tehát korábbi tapasztalatok alapján) alkalmasak etikai kritériumokon alapuló társadalmi normák kialakítására, illetve ezeknek a normáknak férfiak kritikus tömege általi érvényesítésére. Ezek nélkül ugyanis (sajnálom kimondani) kudarcra vagy legalábbis csak részeredmények elérésére van ítélve az erőszakot elkövető férfiakkal szembeni fellépés.

A romantikus szerelmi kultúra minden állítása ellenére a férfiaknak elsősorban és alapvetően nem a nők, hanem a többi férfi megítélése számít. A társadalmi és magánjellegű együttélés minden formáját beárnyékolja az erőszaknak és a férfiasság fogalmának összefonódása. Akkor van esélye annak, hogy megszűnjék a férfiak által elkövetett erőszak, ha az megszűnik olyan viselkedésformának lenni, amelyet a férfitársadalom csendes többsége hallgatólagosan vagy kimondottan, viccelődéssel vagy banalizálással elfogad.

Ezt a szempontot érvényesítené és mozdítaná elő a férfiadó.