Fekete képeslapok

2016 karácsonya körüli lazsálós reggelen számomra eddig ismeretlen versre találtam az ágyam mellett fekvő Tomas Tranströmer (1931-2015) kötetben. Íme az eredeti vers és a hevenyészett (csak egy egész napot bibelődtem vele...) fordítás.

Svarta vykort

I

Almanackan fullskriven, framtid okänd.
Kabeln nynnar folkvisan utan hemland.
Snöfall i det blystilla havet. Skuggor
           brottas på kajen.

II

Mitt i livet händer att döden kommer
och tar mått på människan. Det besöket
glöms och livet fortsätter. Men kostymen
           sys i det tysta.

Fekete képeslapok

I

Teleírt naptár, ismeretlen jövő.
Hazátlan népdalt dudorász a kábel.
Ólmos tengerbe hulló hó. Rakparton
           birkózó árnyak.

II

Miközben élünk, néha jön a halál
és mértéket vesz rólunk. Elfelejtjük,
hogy ott járt, élünk tovább. De a ruha
           csöndesen készül.

Utóirat:

Nem sokkal a fenti fordítás elkészülte után sorozatosan jöttek velem  szembe a halállal kapcsolatos szövegek – vagy lehet, hogy (mint ez lenni szokott, amikor valakinek fókuszba kerül egy téma) felfokozott erre irányuló figyelemmel érzékeltem a látó- és hallásterembe kerülő dolgokat.

2016 utolsó előtti napján az Örkény Színház Három nővér előadását láttam. Nekem úgy tűnt, a rendezői koncepció Tranströmer gondolatát visszhangozza és ezt harangozza be a műsorfüzet első oldalán álló idézet is:

«Irodalmilag és színpadilag egyaránt a legrejtélyesebb Csehov-darab: amiről szól, majdnem semmi; ami történik, javarészt a színfalak mögött zajlik, sőt alig esik róla szó. Mondanivalója, üzenete annyira sokféle lehet, hogy szinte üresnek is mondhatnánk. Talán az egyetlen igazán megragadó „konkrétum” – az idő.»

S hogy nehogy rejtve maradjon, minek eufemizmusa az „idő” (és különösen annak múlása), íme a műsor­füzetet lezáró Carl Jung szöveg szó­ki­mondó utolsó bekezdése:

«Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.»

Másnap Leonard Cohen ragozta tovább a témát. December 31-én reggel azon gondolkoztam, mi lehetne az a szilveszteri elfoglaltság, amivel eggyel kevesebb megvalósulatlan tervet vinnék át az új évre, de mégsem munka lenne, hanem szórakozás. Végül meghallgattam Cohen legújabb és utolsó lemezét, amely 2016 októberében, egy hónappal 82. születésnapja után jelent meg és csak bő két héttel előzte meg a halálát. A lemez hallgatása közben esett le a tantusz, hogy a CD, de legalábbis a címadó dal, Cohen küszöbön álló haláláról szól – mi másról egy 82 éves költőtől, énekestől, akinek dalai mindig önmagáról szóltak?
 

Utóirat 2:

Értesítés mindazoknak: akik a fenti reflexiók alapján azon aggódnának (amit megköszönök...), hogy mindössze 65 évesen (írom ezt 2017 januárjában) halálközeli élményeim lennének:

• Egyrészt igen: 35 évesen közelebb voltam egy ideig a túloldalhoz, mint az ittenihez, így az átlagnál könnyebben illesztem valószínűség­számitásaimba a halált. Mivel azóta kaptam immár 30 év extra életet is, jogosan gondolhatom, hogy bármikor kerülnék is megint a halál közelébe, jól jártam (lásd: Rák / életválság).

• Másrészt nem: a halál-projekt időzítését illető nyilatkozatomat Kavafisz Ithaka című versén keresztül teszem közzé.