Bizony fáj

Karin Boye (1900-1941) svéd író, költő, műfordító. Szülőhazájában közkedvelt költőként tartják számon, míg külföldön leginkább 1940-ben írt, Kallokain című disztópikus regényéről ismert. (A regény, amely 9 évvel előzte meg Orwell hasonló témájú 1984-ét, éppen a napokban, 2022. március 31-én fog új kiadásban megjelenni magyarul.) Boye életéről és páyájáról, magyar nyelvű forrás híján az angol nyelvű Wikipedia bejegyzést ajánlom azoknak, akik kontextusba szeretnék helyezni az 1935-ben megjelent és itt alább közzétett verset.

Évtizedek óta kísér ez a vers. Hogy pont most éreztem indíttatást arra, hogy lefordítsam, azt ugyanúgy, mint Boye versében (vagy a legtöbb népdalban), egyszerre inspirálja a természet és mindaz, amit a természeti kép meghosszabbításában a vers (dal) szubjektív énje kivetít a benne és körülötte zajló emberi és társadalmi folyamatokra.

2022 tavasza felülmúlja az általam megélt tavaszokat tétovázásban és olyan enyhe telet követ, amelyben az időjárás is jelezte, hogy attól, ami Arany János Hamlet fordításában még mint „Kizökkent az idő” szerepel, közeledünk ahhoz, ami Nádasdy Ádáméban „A világ szétesett”, és egyre sürgetőbben szegezi nekünk a kérdést, ami mindkettőjük tolmácsolásában ugyanaz: „Lenni vagy nem lenni”. Az idő nemcsak az időjárás, hanem a történelmi idők is: több, mint egy hónapja tart Oroszország ukrajnai inváziója és egy hét van hátra a magyar parlamenti választásokig. És amilyen idők járnak, nagy szükségét éreztem felidézni magamnak és megosztani másokkal a kirobbanóan optimista fejleményt, amit Boye a tétovázó tavasz képéből kibontakoztat.

Bizony fáj

Bizony fáj a bimbónak fakadni.
Másképp nem tétovázna a tavasz.
Másképp nem szorulna minden forró
vágyunk  az ólmosan szürke fagyba.
Egész télen burok volt a bimbó.
Mi az az új, mi belülről nyomja?
Bizony fáj a bimbónak fakadni,
Fáj, ami növekszik
                              s mi zárva tartja.
            
Bizony nehéz a csöppnek hullani.
Szorongással telve csüng az ágon,
reszketve kapaszkodik, bár súlya
egyre lejjebb húzza, amint duzzad.
Nehéz a vívódás, a félelem.
Lentről hívogat és húz a mélység,
ám csak borzong, nem tud elszakadni –
egyszerre akarna 
                            esni s maradni.
            
S ekkor, bár hinnéd, nincs már mit tenni,
sok ujjongó rügy fakad a fákon.
Ekkor, áttörve a rettegésen,
csillámló csöppek hullnak az ágról,
elfelejtik, hogy féltek az újtól,
felejtik, hogy szorongtak az úttól –
egy pillanatra oltalmat lelnek
a bizalomban, mi
                           világot teremt.

(„A fa kedvééért” kötetből, 1935)
Fordította Szil Péter

Ja visst gör det ont

(A vers svédül a szerző felolvasásában)

Ja visst gör det ont när knoppar brister.
Varför skulle annars våren tveka?
Varför skulle all vår heta längtan  
bindas i det frusna bitterbleka?
Höljet var ju knoppen hela vintern.
Vad är det för nytt, som tär och spränger?
Ja visst gör det ont när knoppar brister,
ont för det som växer
                              och det som stänger.

Ja nog är det svårt när droppar faller.
Skälvande av ängslan tungt de hänger,
klamrar sig vid kvisten, sväller, glider  -
tyngden drar dem neråt, hur de klänger.
Svårt att vara oviss, rädd och delad,
svårt att känna djupet dra och kalla,
ändå sitta kvar och bara darra  –
svårt att vilja stanna
                              och vilja falla.

Då, när det är värst och inget hjälper,
Brister som i jubel trädets knoppar.
Då, när ingen rädsla längre håller,
faller i ett glitter kvistens droppar
glömmer att de skrämdes av det nya
glömmer att de ängslades för färden  -
känner en sekund sin största trygghet,
vilar i den tillit
                              som skapar världen.
                              
(Ur „För trädets skull”, 1935)