Merre az arra, Hazám?
2021. december 14-én (tehát jóval túl „az emberélet útjának felén”), Zuglóból Angyalföldön át a Római-part irányába bicikliztem. A Tatai útról a Kámfor utcára kanyarodva nem „nagy sötétlő erdőbe jutottam”, hanem egy világoskék kormány-információs táblához a Szent László út sarkán, amitől (bár sok-sok éve járok ezen az útvonalon) egyszer csak úgy tűnt, hogy „az igaz útat nem lelém”.*
A zavart az okozta, hogy ahhoz, hogy a Római-part felé folytassam utamat, mindenképpen Óbuda és Szentendre, tehát előre fele kellett tovább mennem, ahogy ezt a biciklis útirányjelző tábla is egyértelműsítette. Ezzel szemben a kormányzati plakátkampány által kijelölt irány azt jelezte, hogy az előre vezető útra jobbra fordulva kell rátérnem, ami a biciklis útirányjelző tábla szerint Újpestre, illetve Rákospalotára vitt volna el. (Lásd a fenti, rákattintva kinagyítható képet.)
Bánatosan konstatáltam, hogy ismét megfosztattam annak lehetőségétől, hogy saját utam és Magyarország útja egybe essenek.
Mintegy harminc évet éltem külföldön, anélkül, hogy gondot okozott volna a mindenkori környezetembe való asszimilálódás és a töretlen „S mégis, magyarnak számkivetve“ érzés összehangolása, Húsz évvel ezelőtt pedig, bízva abban, hogy ezt az érzést felválthatja az „Ime, hát megleltem hazámat” gondolata, visszatértem, kezdetben részlegesen, majd egyre növekvő mértékben Magyarországra.
Ugyanennyire növekvő mértékben oszlott el az a feltételezésem, hogy újrakezdésemnek idehaza optimistább végkifejlete lehet, mint a József Attila verseknek, amelyekből (mint sok más érzésem és gondolatom megfogalmazását is), az említett mottókat kölcsönöztem.
Így nekem is csak kívánságom továbbra is, amit József Attila kért Hazám című szonettciklusában 1937-ben:
„[...]
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
[...]
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!”
Ellenben idős koromra egyre valósabbak azok az érzések, amelyeket, paradox módon, a svéd Gunnar Ekelöf foglalt pontos szavakba Non serviam című versében. Az első szakasz első két sora a felnőtt énemet leginkább meghatározó második hazámhoz, Svédországhoz fűződő viszonyomat írja le, míg az utolsó két sor azt, ami bő ötven éve, disszidálásom előtt jellemezte és jellemzi ma ismét szülőhazámmal való kapcsolatomat:
„Én idegen vagyok ebben az országban,
de ez az ország nem idegen a szivemben.
Én nem vagyok itthon ebben az országban,
de ez az ország otthon érzi magát a szivemben.”
(Végh György fordítása)
Ami pedig az Ime, hát megleltem hazámat illeti, személyes sorsom sokkal szerencsésebben alakult, mint a verset ezekkel a sorokkal záró szerzőé:
„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.“
Nekem tűzhelyem és választott családom is akadt. Megalapozottan remélhetem, József Attila Petőfivel és Villonnal vitázó sorait idézve (és kiegészítve), hogy „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen [és nem is vonat alatt], de ágyban végzem” (Kész a leltár). Ugyanakkor idézhetem magát Petőfit is, amikor azt írja (Nem ért engem a világ):
„Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.”
(Ezúton kérek elnézést felnőtt lányaimtól és élettársamtól: bár a vers pontos tükre mai állapotomnak, a lyányka Petőfi bő 170 évvel ezelőtti szóhasználata.)
Valóban, emberként akár boldognak is mondhatom magam. De életkoromat és a NER bebetonozottságát összevetve, polgárként simán parafrazálhatom József Attilát olybá, hogy „Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki egy irányba mutató kormányzati plakátkampányt és biciklis útirányjelző táblát már végképp másoknak remél”.
Végül természetesen a Római-parton kötöttem ki, nem pedig Rákospalotán. A „zavaros, bölcs és nagy“ Dunán evezve hallgattam, „hogy fecseg a felszin, hallgat a mély“ és gyűjtöttem új erőt a munkámhoz. Mert, csakúgy mint József Attila, „Én dolgozni akarok“. Ami elől elmentem huszonhárom évesen, görög drámába illő sorsszerűséggel ért utol, amikor azt hittem, már Magyarországon is új világ vár a szorongó kivándorlókra. Nem így lett. De évtizedek külföldön és itthon szerzett tudásával és tapasztalatával, anyagi biztonsággal és emberi boldogsággal felvértezve, újra meg újra töltekezve a Dunánál, ahol egyszerre van velem a folyó természeti valósága, a Vadon élő dolgok békéje és A Dunánál szellemisége, felkészültnek érzem magam arra, hogy legnagyobbrészt Magyarországon végezzem közös munkánk polgárként rám eső részét.
Mert nekem csak pillanatokba tellett rájönnöm, hogy a kormányzati információ hazudik. Azt hazudja, hogy jobbra haladva előre megy az ország. Azt hazudja, hogy a visszafele haladás csak az előre haladás ellentéte, amikor pedig a jobbra haladással is hátra megy az ország. Én talán megérek egy kormányváltást, de Magyarországnak (különösen látva, hogy merre fele húznak a lehetséges kormányváltók), még generációkra való munkája lesz azzal, hogy merre az arra, Hazám.
_______________ *Mellékesen: Babits jól ismert szecessziós, zsúfolt Dante tolmácsolásával szemben ajánlom Nádasdy Ádám dísztelenebb, tartalom centrikus Pokol fordítását: „Életünk útjának feléhez érve sötét erdőben találtam magam, mert elvétettem a helyes utat”.